Nagy Károly (768-814) terjeszkedési politikája következtében ellentétbe került a szomszédos népekkel, közöttük az avarokkal is. Az első hadjáratot ellenük maga Károly vezette 791-ben, amely az avarok “fölperzselt föld” taktikája következtében súlyos kudarcba fulladt. Sajnálatosképpen, az avar főemberek között éppen ezután (795 körül) viszály tört ki. A kagánt meggyilkolták, míg egy másik főember, a tudun – mint azt Ioannes Longus, Yper apátjánál olvashatjuk – az avarok, azaz hunok fejedelme saját magát és hazáját átadta Nagy Károly királynak, segítséget kérve saját véreivel szemben. A 871-ben írt “A bajorok és karantánok megtérése” című iratban a következő áll: “Károly császár Erik grófot bízta meg 796-ban azzal, hogy a hunokat irtsa ki.” Majd egy mondattal később: “Károly még ugyanezen évben elküldte fiát, Pipint nagy sereggel Hunországba”. Hosszú ideig tartotta magát az a fölfogás, hogy Nagy Károly semmisítette meg az avar birodalmat. Eginard (Einhard, 770-840), Nagy Károly életrajzírója így összegezi az eseményeket. “Az avarok, azaz hunok ellen viselt háború…nyolc év után végül is befejeződött… Ebben a háborúban a hunok egész nemessége elpusztult.
Ezek után a Kárpát-medencére csönd borult.
„...a magyarok ... átvonultak a besenyők és a fehér kunok országán, Szuzdalon és Kijev városán, majd a havasokon átkelve egy tartományba értek, ahol számtalan sast láttak, s itt e sasok miatt nem maradhattak, mivel a sasok úgy zúdultak le rájuk a fákról, mint a legyek, s barmaikat és lovaikat felfalva elpusztították. " (Magyar őskrónika)
„Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstöl elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő" (Szent István intelmei)
Konstantin császár szerint: a türkökhöz (vagyis a “magyarokhoz”) kazáriai menekültek csatlakoztak, akiket kavaroknak neveztek. A magyar krónikások e nép csatlakozásáról nem tudnak, viszont az Annales Iuvavensibus-ban (Salzburgi Évkönyvek) a 881. évnél megemlítenek egy “ungris”-okkal vívott csatát Bécs környékén és egy másodikat, amelyben a Konstantin császár révén ismert “kavar”-ok az ellenfelek. A nyugatiak tehát nemcsak észlelték, hanem alaposan ismerték is az újonnan jötteket. Ezek az adatok vezetnek bennünket annak a föltételezésére, hogy a hun, az avar és az ungarus név három különboző (valójában is létező), Árpád népének megérkezése előtt már itt élő néprészt takar.
A magyar honfoglalás előzménye: a besenyők elhagyták előző hazájukat, átkeltek a Volgán és a Donon, és rátörtek az etelközi magyarok őrizetlenül hagyott szállásaira, miközben a magyar fejedelem két tümenből álló – mintegy 20 000 fős - hadserege a bolgárokkal harcolt. A váratlan támadás menekülésre késztette a magyar törzseket, a besenyők pedig megkaparintották hátrahagyott állatállományukat, majd az Al-Dunáig és a Kárpátokig birtokukba vették a Fekete-tengertől északra elterülő füves pusztaságot. A honfoglalás után a magyarok hosszú ideig kerülték a harcot veszélyes nomád szomszédaikkal, azonban 917-ben, 934-ben és 970-ben már a besenyőkkel együtt vettek részt a a bizánciak elleni kalandozó hadjáratokban.
A X. század közepétől a XII. század elejéig több ízben is költöztek be Magyarországra kisebb-nagyobb besenyő csoportok. Magyarországra 1091-ben törtek be először kun csapatok Krul fia Kapolcs vezetésével, a könnyű zsákmány reményében. I. László király éppen Horvátországban hadakozott, azonban hadvezéri teljesítménnyel és személyes bátorságával elért győzelmeinek köszönhető, hogy a kunok zsákmányoló hadjáratai később elkerülték Magyarországot. IV. Béla király és Köten kán (Kötöny) először követek útján állapodott meg arról, hogy a kunok Magyarországon is megőrizhetik vagyonukat, ingó javaikat és egyéni szabadságukat, ezzel szemben elismerik a magyar király fennhatóságát, és áttérnek a kereszténységre. 1239 Húsvétján a kunok a Radnai-hágón át beköltöztek Magyarországra. A közhangulat akkor fordult teljesen a kunok ellen, amikor a tatárok is benyomultak az országba. A kunokat meggyanúsították, hogy a tatároknak kémkednek. Kötent és családját pesti palotájukban magyar és német fegyveresek megölték, a tatárok ellen fegyverbe hívott kunok pedig pusztítva-rabolva elhagyták az országot. A tatárjárás után IV. Béla ismét behívta a kunokat, akik kivonulásuk óta valahol Bulgáriában, az aldunai síkságon éltek. Erre valószínűleg 1246-ban került sor. A kunokkal kötött új szövetséget középkori szokás szerint házasságkötés pecsételte meg: IV. Béla összeházasította elsőszülött fiát, a trónörökös V, Istvánt a kunok új fejedelmének leányával, Erzsébettel.
A nevében ma is kun lakosságra utaló Nagykunságon és Kiskunságon kívül a XIII. században kiterjedt kun szállásterület volt a Körösöktől délre egészen a Temes folyóig. A nádor joghatósága alá tartoztak, autonómiájuknak megfelelően egymás közötti peres ügyeiket a vádlott nemzetségének bírája előtt intézték. A források hét kun nemzetségről tudnak, ezek további nemekre és ágakra oszlottak és ilyen rendszer szerint osztották fel egymás között a szálláshelyül kapott vidékeket. A mezőföldi kun terület székké alakulása időben jól behatárolható: 1399-ben és 1406-ban még szék megjelölés nélkül említik szállásaikat. 1417-ben viszont Perkáta, s egyben az egész Hantos-szék kapitánya, Gál haláláról számolnak be a források. A hantos-székiek eredetileg királyi kunok lehettek, 1419-ben még a királyi kunok bírája intézkedik ügyükben. 1439-ben és 1465-ben viszont már a királynéi kunok bírája ítélkezik felettük, s az sem lehet véletlen, hogy 1473-ban, 1481-ben és 1484-ben Szilágyi Erzsébet, majd Beatrix királyné közvetíti kéréseiket Mátyás király (1458-90) felé.
A besenyők itteni megtelepedésének ideje, körülményei nehezen tisztázhatók, mert írásbeliségünk kezdeti, fejletlenebb és rendszertelenebb idő¬szakára esett (X-XI. század), ráadásul a besenyők - a székelyekhez és kunokhoz hasonlóan - Árpád-kori társadalmunk leglassabban feudalizálódó csoportjai közé tartoztak. Hosszú időn át ősi, nomád szokásjogaik szerint élhettek, s ez szükségtelenné tette az írásbeliséget, így érthető, hogy a feudalizálódás előrehaladta csak a XIII. századra hozta meg számukra az okleveles gyakorlat igényét. I. András személye e tekintetben különösen fontos: a megvakított Vazul száműzött fiaként egy ideig (1039 tája) a besenyők nyújtottak számára menedéket. Egyes vélekedések szerint a besenyők 1059. évi balkáni beözönlését is jó kapcsolatok tették lehetővé. 1745-ben, amikor a jászok visszavásárolták korábbi kiváltságaikat, már mit sem tudtak eredetükről. Bár megkülönböztették magukat a magyaroktól, mégis önmagukat - egy manapság használatos fogalommal élve - a magyarok egyik etnikai csoportjának tartották. Őseiket a XV. század végétől az okleveles gyakorlatban is teret nyert új elnevezésük, a jazyges alapján, a szarmaták jazig törzsében vélték fellelni. Nemzedékről nemzedékre öröklődő hagyomány alapján a jászok mégis azt tartották, hogy eleik a kunokkal együtt, 1239-ben költöztek be a Magyar Királyság területére, s leltek maguknak új hazát. A jászok a magyar középkori írásos forrásokban 1318-tól szerepelnek. Ekkor tűnik fel a Jazonicus népnév először. 1323-ból pedig a jászok nemzetségéről van adatunk: Jazones el tota generalio ipsorum. Ebből a két adatból az etnikai meghatározottság szempontjából arra lehetett következtetni, hogy a XIV. század elején a jászoknak a magyarok által feljegyzett nevében az iráni nyelvű törzsek egy meghatározott csoportjának a korábbiakban megismert asz neve őrződött meg. Györffy György a XII. század közepe Magyarországának alán népességét számba véve Abu Hámid al-Garnáti alapján, aki 1150-1153 között Magyarországon élt, többek között azt írta, hogy ott „ezerszámra élnek a magrebi származásúak, és szintén megszámlálhatatlanul sokan vannak a hvárezmiek (horezmiek). A hvárezmi származásúak a királyt szolgálják, kereszténynek tettetik magukat, s titokban tartják, hogy muszlimok. A magrebi származásúak ezzel szemben csak háborúban szolgálják a keresztényeket, és nyíltan vallják az iszlámot". Györffy a forrásokat elemezve arra a következtetésre jutott, hogy a magribita névvel a XII. században a Kijev környéki, (tehát a Don-Donyec-vidéki) jászokat (alánok) jelölték. A jász emlékanyag feltárására irányuló hazai kutatások egyértelműen arra az eredményre vezettek, hogy a Jászság területére beköltöző iráni nyelvű népesség a betelepüléskor már egyértelműen és bizonyíthatóan a keleti kereszténység befolyása alatt állott, eddig egyetlen egy régészeti lelet, egyetlen egy megfigyelt jelenség, szokás nem utalt az iszlám befolyására. Mai tudásunk szerint: A jászok egy indoiráni nyelvű nép, az alánok leszármazottai. Legközelebbi rokonaik a Kaukázusban ma élő oszétok.
A Magyarországon kunok néven ismert nép egy török nyelvű népekből – kipcsakok, sárga ujgurok, ázsiai kunok – álló törzsszövetség volt, amelyik a 11. században jött létre és sokáig nyugtalanította támadásaival a szomszédos orosz, magyar, lengyel, bizánci és délszláv területeket.
A besenyő törzsszövetség egy része ugor nyelvet beszélhetett: Csíki székely krónikában a besenyők bessus, csangúr és csángónéven szerepelnek.
Palócok eredetére van több lehetséges válasz. Például: Avar, székely, kazár töredékek leszármazottai. A palócok eredetét kutató genetikai vizsgálat azt mutatta, hogy az északabbra élő szlávokkal bizonyos fokú rokonság feltételezhető. Viszont ez az eredmény megkérdőjelezhető, mivel a genetikai minták alapjául szolgáló falvak 1700 és 1715 között újratelepített falvak voltak, így a mintát adó emberek csak az 1700-as évek után beköltözött jövevény családok leszármazottai, akiknek igazi palóc eredete kétséges. A régi törzsökös lakosság ugyanis a Jászság és a Délvidék irányába vándorolt és beleolvadt az ott élő jászokba, magyarokba.
A matyók eredete: matyók és a palócok, jóllehet külön etnikumként tartjuk számon őket, genetikailag egységes népcsoportként határozhatók meg, amelyek a szlávokhoz állnak közel, csupán eltérő vallásuk miatt van különböző nevük. Mezőkövesd, Szentistván és Tard (Ny-Borsod síkvidéki területén) községek népe.
Csángók: székelyektől különvált népcsoportok összefoglaló neve. A szó valószínűleg egy már elenyészett ’elvándorol’, ’elszakad’ jelentésű ige származéka. Csángóknak nevezik elsősorban a moldvai magyarokat. Így hívják a Csíkszékből a közeli Tatros folyó völgyébe költözött magyarokat (gyimesi csángók); a Brassó melletti Hétfaluban élő magyarságot, valamint a barcasági magyar falvak más lakóit (hétfalusi csángók).
Gyakran helytelenül így emlegetik a bukovinai székelyeket is, és a közülük kiszakadt aldunai székelyeket. A székelyek magyar tudatú és magyar nyelvű népcsoport. A székelyek eredetére vonatkozóan több – egymásnak ellentmondó – elmélet létezik. Első okleveles említésük 1116-ból maradt fenn. A székelyek eredethagyományát a középkori magyar gestaszerzők foglalták írásba, akik az 5. századi hunok leszármazottaiként emlékeztek meg róluk. Egyes elméletek szerint a székelyek a honfoglalás előtt, a 8–9. században csatlakoztak a magyar törzsekhez, más elméletek szerint pedig már a Kárpát-medencében várták a honfoglaló magyar törzseket. Anonymus gestájában beszámol Ösbő vezérnek a bihari Ménmarót fejedelem ellen indított hadjáratáról: „székelyek, akik kezdetben Attila király népe voltak, értesültek a nagy hírű Ősbőről, békésen elébe vonultak és fiaikat, különféle ajándékokkal túszul átadták neki, s a Ménmarót elleni harcban Ősbő serege előtt az első csatasort biztosították maguknak.”
Később, és sokkal később, azonban Istvánnal kezdődött. Jöttek a németek, és jött a korona – érvényesült az invesztitura. Betelepedtek a törökök mintegy 150 évre, Mária Terézia letelepített vándorló népeket, és betelepített németeket, svábokat és így tovább.
Be is fejeztem.
