Hát elmentél, Jenőke, Ali papa, kedves, kedves Gyurikám.

Most, hogy elindultál a leghosszabb útra, ami az embernek adatik, verseket, vagy csak emlékeztetőül részletet küldök neked, hisz úgyis ismered mind. Nem is föltétlenül olvasgatás gyanánt, hiszen odaát már minden másként zajlik. Előtted már nyitva áll a Világ Verses Könyve, hanem inkább csak úgy, ahogy te is hoztad nekünk a szebbnél szebb, vagy találónál találóbb verseket, melyek szebbé tették a végén a napot.

Nem búcsúzunk. Velünk vagy, amíg vagyunk. 

Kosztolányi Dezső – Őszi reggeli

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.

Pilinszky János – Őszi vázlat

 hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.

Riadtan elszorul szived,
az út lapulva elsiet,
a rózsatő is ideges
mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom.

József Attila – Ősz

(...)

Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
tollászkodik és hosszan elborong.
A kövön nyirkos tapadás pezseg.

Batyuba szedte rongyait a nyár,
a pirosító kedvü oda már,
oly váratlanul, ahogy érkezett.

Ki figyelte meg, hogy, mig dolgozik,
a gyár körül az ősz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?

Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog.

*

Csak azt árulja el valaki, hogy e csekélyke létben mi részesként miénk, ha már nem leszünk, mivé lesz a kedvesség, a szeretet, a humor, a játék, az alkotás, a tudás és a szárnyaló képzelet, hogy épülnek be szilárd támaszul a fény és a sötét, a jó és a rossz, a szép és a csúf   világának rendíthetetlen talapzatába, vagy minden csak illúzió, ahogy 'a lepke vígan táncolt a napon, és nem is sejtette, hogy ő Dzsuang Dszi'.

*

Szabó Lőrinc:

Dzsuang-Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi, 
a mester, egy lepkére mutatott. 
– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam 
és most egy kicsit zavarban vagyok.

– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam, 
s a lepke vigan táncolt a napon, 
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi… 
És felébredtem… És most nem tudom,

most nem tudom, – folytatta eltünődve, – 
mi az igazság, melyik lehetek: 
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét 
vagy a lepke álmodik engemet? –

Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi! 
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! – 
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke 
épp így hitte a maga igazát! –

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán 
valami mégis megborzongatott, 
kétezer évig töprengtem azóta, 
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, 
már azt, hogy minden kép és költemény, 
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét, 
a lepke őt és mindhármunkat én.

*