Mindent, vagy legalábbis sok mindent sok mindennel összevetve, beleértve a pluszokat és a mínuszokat, arra jutottam, hogy milyen sikeresen amerikanizálódott a Szovjetunió útjára tévedt, magát kellető tespedt Kárpát-medence a kis köpcös pávatáncos hatalmi násztáncának zárólépései nyomán. Sikerült végre végletesen ötvözni a szocializmus hátrányait a kapitalizmus hátrányaival, gondosan mellőzve azok előnyeit. Nem semmi teljesítmény ez az irritálóan felvilágosodott XXI. század második évtizedére.
Egy egész ország hever a földön, mint téma, a szállóigévé igéződött pénztáros lőrincektől az állami megrendeléseken, ajánlati felhívásokon át körúti robbantó replikáján át a bőnyi gyilkosig.
Csak a sikerrecept módosult, a jó elnyeri méltó büntetését, a rossz pedig kiemelkedő jutalmát.
Filmért kiált a sztori. Tarantinoi téma.
A hollyvood-i elemet az adja, hogy milliószámra futkosnak butch coolidge-ok, számosan már a Lajtán túlon, mások még csak a pincemélységből pislognak a feljáróra.
Csakhogy felvezető lépcsőkön hárommillióra taksált kicsi orbán viktor képezi a happy endet a kiválasztott keveseknek. Hárommilliónyi biológiai ember megnyerte az evolúciós tendert, tízmillió pedig elvesztette a jövőt. Tízezren - köszönik jól vannak, százezrek rettegnek, a többiek egyszerű gánti építőelemek, szürkébbnél is szürkébb nyerskövek, ki egyszerű zúzalék, ki szegély, ki sarokkő, egy ami biztos, nyomukban fű nem nő.
